SZEMELVÉNYEK:

•  
  •  
    •  
      • Abortusz
      • Cukorzápor Jeruzsálemben
      • Génbűn /részlet/
      • Papírsárkány készítés
      • Szemben apám tekintetével
      • A táncosnő
      • Vágta

Abortusz

Csepegni kezdett az eső. Az emberek kinyitották ernyőiket, gyerekeik számára elővették az esőköpenyüket, a kutyasétáltatók nógatták ebeiket, az öregek nehézkesen tipegtek, a kirakatnézők rögtön szétszéledtek, a szerelmesek pedig továbbra is napsütötte tájban jártak.

MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁZOTT ÁT AZ ÚTON.

Megállt egy bérház előtt. Üres hordággyal rohantak fel az emeletre, mialatt a mindig kevés idővel rendelkező emberek most, érdekes, időmilliomosok lettek. Mind ott tolongott. Mind látni akart. Látni a más szörnyűségét.

Egy lány feküdt a hordágyon. Beemelték a mentőkocsiba. Zárkattanások, ÉS A SZIRÉNA ÚJBÓL FELBŐDÜLT.

„Hiába, most már minden kitudódik” – s megindultak gondolatai, emlékképei.

A ház, mint a többi, az ajtó szintúgy. Sehol semmi rendkívüli. Miért is hitte, hogy bármi jelet is fog találni. Jelet, de mire? Már jöttek is az ajtót nyitni. Egy rendezett külsejű idős hölgy, az orvos felesége volt. Szívélyesen betessékelte. Egy nagy előszobában találta magát, melyből minden irányba ajtók nyíltak. Az ajtók fehérek voltak és minden ajtó mögött más és más berendezés. Vajon melyik rejti az ő számára előkészítetteket? Hát mindig szükségesek lesznek ezek a berendezések?

Ebben a pillanatban meglátta Karolin nénit. Milyen idegen volt fehér köpenyben, kesztyűkkel felszerelkezve! Mennyire más volt az ő gyerekkori emlékeiben! Pár bíztató szó után bemutatta az orvosnak. Mintha vendégségbe jött volna, úgy bántak vele. Mint egy kedves vendéggel! Mintha az ajtó mögött nem műszerek, de sütemények: nem injekciók, de italok: nem fájdalom, de öröm várna rá.

És belépett. Megcsapták a szagok, a jól ismert orvosi szagok. Aztán a látvány. Az üveglapokon glédában felsorakoztatott injekciók, fogók. És a derékban elvágott asztal a két mankóval, aljában a lépcsőkkel. Ott kell felmenni. Levetkőzött és megkapta az első injekciót. Akkor látta meg, hogy az orvos kopasz. Persze, mindegy, hogy kopasz-e vagy sem. Ez igazán teljesen mindegy. És mégis, viszolygás vett rajta erőt. AZ ASSZISZTENSNŐ MEGSÍMOGATTA ÉS ELINDÍTOTTA.

És ő ment. Ment fel a lépcsőn. Tovább fel, fel a vakító lámpákra, a lámpákról ki, ki az ablakon. A tekintete hordozta a lelkét, a lelke vitte a szívét, de a szíve megakadt. Az a testéé maradt. Már túlélte a szégyenét. Jött a fájdalom. A vakító tűzcsóva először csak melegítette, aztán egyre jobban égette. Akármerre fordította a fejét, mindenhol elérte.

AZ ASSZISZTENSNŐ RÁMOSOLYGOTT. Valahol messze harangoztak. Közben egyre jobban tolakodott a spirális érzés. Csavarmenetben. Hátulról jött, erőszakosan, egyre konokabbul, egyre akarat-felhívóbban. A tűzcsóva pedig kérlelhetetlenül égette tovább, verejtéket verve a homlokára, lyukat sütve a derekába, görcsbe-ökölbe rántva az ujjait. MÉG EGYSZER LÁTTA AZ ASSZISZTENSNŐ MOSOLYÁT. A harangok már nem szóltak.

És akkor perzselő máglyává vált a tűzcsóva, beleágyazva magát a csavarmenet spirálisába. És a gép ment tovább.

Már nem bírta. Már kiáltani akart. MÁR NEM LÁTTA AZ ASSZISZTENSNŐ MOSOLYÁT SEM. Aztán nyöszörgő hangot hallott, a saját hangját.

VÉGE – érkeztek hozzá a szavak. – Készen vagy! Hallod? – és hideg vizes borogatás került a fejére.

A MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁZVA ROBOGOTT TOVÁBB.

A szomszéd szobában tért magához. Lassan kinyitotta a szemét. Egy recept volt mellette, de a pénzre nem emlékezett. Egyáltalán átadta-e? Megnézte a táskáját. A pénz nem volt benne. Fel akart ülni, de elkapta a hányinger. Oly erősen érezte, hogy mozdulatlanságba dermedt. Szólni kellett volna, de puff… és a szőnyegen már ott éktelenkedett a hányás. Az orvos felesége elsápadt. Haragját nem is titkolta.

Nem sokkal később már kint lépdelt az utcán. Nevethetnékje támadt. Lám, megszabadították terhétől és most már minden mehet tovább. Csak fizetni kell tudni. Tessék, még rá sincs írva. Hát persze, megkímélte környezetét problémáitól: anyját, apját, őt és a többieket. És most azt kívánják, hogy úgy éljen tovább, mint eddig.

Gondolataiból, érzelmeiből soha nem törölhetik ki az elmúlt órákat! Az emlékei, melyeket idegvégződései őriznek, meglephetik, váratlanul felbukkanhatnak ott, ahol a legkevésbé várná, ott, ahol már azt hitte, túladott rajtuk, ott, ahol pirulni fog miattuk.

Megcsúszott. Fejébe szökött a vér. Csak el ne essen! Újra meglepte a hányinger. De csak az inger. Felszállt a buszra és a hátsó peronon maradt. A busz rázta, egyre csak rázta, s olykor csurogni vélte a vért. A hányinger csak nem akart elmúlni. Hányinger, vér, öklendezés, rázás, benzinszag, ajtócsapódás, benzinszag. Végre megérkezett.

Vánszorogva ment az ismert úton. A lakásajtó előtt áthaladva az ablakhoz lépett. Benézett. Anyja, apja lemezeket hallgatott. Továbbment a másik ablakhoz. Ott volt ő és a barátnőjével nevetve beszélgetett.

Megindult a világ. A falnak esett. Aztán kinyitotta az ajtót. Kedvesek voltak hozzá, majd egyenként elmentek. A szerelmet akarta érezni, de a látvány legyőzte: anyja bizalmára éhezett, de az mást élt.

Egyedül maradt. Lefeküdt az ágyába. Nem tudta, hogyan lesz a holnap. Fájt mindene. Lábai majd leszakadtak. Melege volt. Nem tudott elaludni. Rémképek, hallucinációi gyötörték, sejtései támadtak. Aztán később, éjjel elöntötte a vér.

– Hiába, most már minden kitudódik – gondolta újra és újra ugyanazt.

A MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁJA ELHALLGATOTT és az autó bekanyarodott a kórház udvarába.

Budapest, 1988. február hó.

---

Cukorzápor Jeruzsálemben

Amikor beköltöztem a jeruzsálemi Givát Mordecháj negyedbe, csak a kéklő hegyeket, a lakóházakat és a pálmafáktól övezett, vakító kőtömböket láttam. Akkor még nem tudtam, hogy Isten választott népe hogyan üli meg a zarándokünnepét.

Váratlanul adódott, hogy meghívást kaptam a Szimchát Tórára, a Tóra örömünnepére. Ez már a Szukot kilencedik napja volt. Az előtte való napon, a Smini Ácereten esőért és jó termésért imádkoztak.

A nyár még ugyancsak tartotta magát (Szukot október elejére-közepére esik): az ég valószínűtlen kékje derült a Szentföld fölé. A napsugarak behálózták a belülről szőlővel, dióval, szilvával feldíszített sástetős sátrakat. Mózes III. könyvében, (23:40) olvashatjuk: "És vegyétek az első napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat, sűrű lombú fának ágait és fűzfagallyakat, és hét napon át örvendezzetek az Örökkévaló előtt!"

És a sátor az ünnep hét napján második otthonává válik Izráel népének mind a mai napig: ott imádkoznak, ott étkeznek. A történelmi múltat idézik, amikor megtörtént az egyiptomi kivonulás, majd a 40 éves pusztai vándorlás alatt sátrakban laktak. Ám azt kevesen tudják, hogy miért éppen 40 évig kellett vándorolnia a népnek?

A felelet Mózes IV. könyvében van megírva. Mint tudjuk, a Kánaán földjére küldött kémek 40 nap múlva tértek vissza, zúgolódva. Csak Józsua és Káleb mondták: "A föld jó föld!" A többiek elégedetlenkedtek.

Óvakodjunk hát ítéleteket mondani magunkra, családunkra és népünkre! "A ti fiaitok pedig, mint a pásztorok, bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és viselik a ti paráználkodásaitoknak büntetését, míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e pusztában." (Mózes IV, 14:33)

Éppen olvastam ezt a sort, amikor zörgettek az ajtón. Kimentünk az útra, ahol már nem jártak autók. Egymás után jelentek meg az ünneplőbe öltözőtt családok, zászlókat lengető gyerekekkel. Voltak férfiak, akik tálitban (imakendőban) siettek, mások a levetett tálitot hímzett bársonyzacskókba hajtogatva szorították magukhoz. Az imaház tele volt. Lent a tálitba burkolt, kipát viselő férfiakkal, fiúkkal, fent a karzaton – ahol jómagam is helyet foglaltam – a hölgyek kalapban, kendőkben ültek.

A közös imádkozás, éneklés feltöltötte a szíveket, majd a gyerekek megáldása következett, fejük fölött kifeszített tálittal.

Hirtelen valami koppant a fejemen. Körbenéztem. Mosolygó, bólogató fejek vettek körül. Igen! Cukorzápor ömlött a gyerekekre. Nekem is jutott. Az öröm a tetőfokára hágott. Kezdetét vette a Tóra-körmenet, hétszer vonultak körbe-körbe, énekelve, táncolva, vigadozva.

Ilyen volt az ünneplés az egyik askenázi közösségben, de ugyanebben az időben zajlottak a többi askenázi, szefárd, jemeni közösségek Tóra-örömtánca is.

Unti Ruth

2003, Jeruzsálem

---

Génbűn /részlet/

... Tel-Avivban egy követségi fogadáson beszélgettem egy köztiszteletben álló magyarországi bírósági személyiséggel. Felhívta a figyelmemet arra, hogy mikor kimondja az ítéletet, azt a szót, hogy bűnös, mindig felnézve, egyenesen a vádlott szemébe mondja! Ezzel a pszichikai nyomással tudatosítja benne bűnösségét, amit az elítélt elhordoz magával a börtönbüntetés éveire.

Elmondta: praxisában nem is egy eset volt, például egy erőszakos nemi közösülés perében, hogy amikor kimondta az ítéletet, a bűnözőre nézve már tudta – intuíció alapján -, hogy az illető, ha kikerül a börtönből, tettét újra el fogja követni.

És valóban: egy év múltán újra előtte állt ugyanez a vádlott! Az erőszakos nemi közösülést most még durvábban, még agresszívebben, még rettenetesebb körülmények között hajtotta végre. A bíróságtól háromszor keményebb ítéletet kapott a börtönbüntetés éveiből.

Felmerül a kérdés: hogyan lehet megelőzni a visszaeső bűntényt? Egyszerűen képtelenség az intuíciót fizikai szintre hozva bizonyítékként felmutatni. Egy kérdéssel búcsúzott tőlem, amire nem várt feleletet:

– Amikor ítéletet hírdetnek, az ítélet mire szól: arra, hogy valaki bűnös, vagy arra, hogy gyilkolt?

Lehet róla vitatkozni, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, belekeveredni az érvek és ellenérvek útvesztőibe, a lényeg egy: mindenképpen egy emberélet kioltása a gyilkolás következménye, ami egyenlő a bűnnel. Vagyis előbb történik meg az esemény, s azután mondjuk ki, hogy bűnös az a személy.

A bűn – maga a gyilkolás. Aki pedig gyilkolt, az a bűnös személy. Tehát az ember, a gyilkolás után lesz bűnös, nem pedig fordítva. Amíg nem gyilkolt, nem mondhatjuk rá, hogy bűnöző. Bibliai értelemben mindannyian bűnösök vagyunk, mert magunkban hordozzuk az eredendő Káin-bűnt. Káin gyilkoló hajlama indulati állapot. Agyonütni valakit vagy öngyilkosnak lenni viszont már ösztöncselekvés.

Mint indulatfajta, a düh, a harag, az irigység és féltékenység, a gyűlölet és a bosszú a személy azon veszélyállapotát jelzi, amelyben képes lenne a másikat vagy önmagát megölni. A végállomásig, az agyonütésig, illetve az öngyilkosságig vezető lelki folyamatig az egyén lépésről lépésre jelzést kap, vagy szinte érzelmileg bonyolódik a folyamatba. Ily módon az én még egy utolsó lehetőséget nyer a cselekvés megállapítására. Ezért, adott körülmények között az érzelmek radar-funkciója vitathatatlanul bizonyos védelmet is nyújthat!

Ezzel szemben az én mindig az az instancia marad, amelytől erősen függ az affektív jelzések alapján, hogy a Káin-tett elhárításra kerül-e vagy megtörténik a véghezvitel.

Az is előfordulhat azonban, hogy a heves indulatok az állásfoglaló ént teljesen kikapcsolják. Így pedig lehetetlen a cselekvést megállítani. A harag, a düh, az irigység és féltékenység, a gyűlölet és bosszú mindig meghatározott tárgyra (személyre, dologra, eseményre, stb.) irányul. Ezért a gonosz elsősorban affektív mozzanat.

A gyilkos Káin-hajlam, ha rejtve is, még évekkel tettük elkövetése után, a börtönökben is kimutatható. A gyilkos hajlam további fennmaradása a rablógyilkosok között gyakoribb, mint a kéjgyilkosok között. Ezért nem maradhat el a próbaidőre szabadon bocsájtott gyilkosoknál a kísérleti ösztön- és éndiagnosztika, mint hogy paraxizmális emberek.

Esetünkben az oroszlán többször is ugorhat!

---

Papírsárkány készítés

Az Érintetlen évek című készülő könyvemből

Már kora reggel mentem a szélben. Még hasító ereje volt. Átvágtam a kibuci bozót egy rejtett ösvényén, hogy kijussak a földútra, ami az askeloni országútra vezetett. Két kilométeres séta után a megállóban várakoztam. Ekkor a kezeim valami puhán nyirkos kődarabba ütköztek a zsebemben.

Csodálkozva nézegettem: amit láttam, az egy kis csigaház volt, az éppen kifelé nyomuló csigával. Rádobtam egy bokorra. „Így lesz jó neki, bár messze elkerült a születési bozótosától” – gondoltam.

Csabán sok csigát figyeltem meg, amint az érintéstől behúzódtak, azután már dugták is ki szarvaikat házaikból.

Vagy a lepkék! Ők is érdekes teremtmények. Tartottunk lepkevadászatot, de a fogás után mindig elengedtem őket. Mert láttam, ahogy mások gombostűre tűzik őket, és ahogy verdesnek szárnyaikkal…

Vagy beszélhetnénk a varangyos békáról! A csabai kertben, homokvár építése közben bukkant elő, éppen a fejem magasságában. Néma mozdulatlanságban meredtünk egymásra. Puffadt teste le- föl emelkedett, míg kigúvadt szemei mereven figyeltek.

És a katicabogarak! Nyári időszakban rendszeres tartóoszlopként működtek ujjaim számukra. Sajnáltam, mikor az ujjhegyre érve még énekszó nélkül is elrepültek.

A tücsköt soha nem tudtam megfogni, de esténként mindig hallgattam ciripelését. Ám a szitakötőt, igen, őt megfogtam, de közben elvesztette színes hímporát: ezek ott maradtak az ujjaimon.

Nagyapáéknál a baromfiudvar mellett egy sertés is röfögött az ólban. Amikor jöttek karikát tenni az orrába, messze elfutottam a második utcába, hogy ne halljam a sívítását.

Reggelente kecsketejért bementem a faluba, ami hét kilométerre volt az otthonunktól.

És aztán jöttek a csatározások a buborékokkal. A szalmaszálak végeit négyfelé vágtuk, a szappandarabkákat vízbe áztattuk. Óriási, színes gömböket tudtunk fújni egymás örömére, majd engedtük a szalmaszálról leszállni. És azok szálltak, csak szálltak a szívárvány minden színében, az elpukkadásig.

Délutánonként papírsárkányt csináltunk az udvarunkon. A váza nádból volt, a teste pergamen-papírból, a farkát újságokból vágtuk ki. Majd kirohantunk vele – négyen fogtuk – a határba, s ott engedtük fel spárgáinkon. Csak a leszálló este, a sötétség kergetett haza bennünket.

Még nem is beszéltem az este hazatérő tanyasi emberekről, akik megrakott szekerekkel jöttek a határból a görögdinyékkel. Ahogy elhaladtak előttünk az országúton, mindig lehetett egy-két dinnyét elkapni a szekér aljáról. Sőt, olykor rácsimpaszkodtunk a szekér vázára, úgy tíz méteren vitettük magunkat, hiába próbált ostorcsapásokkal elérni bennünket a gazda.

Ezek voltak a görögdinnyés estéink, amikor otthon már nem kellett a vacsora, nem kellett a kenyér, csak a tiszta ágy és a szeretet.

---

Szemben apám tekintetével

Az Érintetlen évek című készülő könyvemből

Végül, amikor megérnek a dolgok, a változások hirtelen történnek és csak számunkra váratlanok, amikor szembe találkozunk velük.

Így jött meg a fordulat az askeloni munkahelyemen, ahol gyógyterápistaként dolgozom. Két kezelés között belenéztem a tükör-fal síkjába. És akkor megláttam a szemeimet. Apám tekintett vissza rám. Semmi kétségem nem volt: az ő szemei voltak. Figyelmeztetett, mint egykor, a felelősségemre, a bármit-is-csinálás magas mércéjére, a mindenkori „megállni a gáton” tartásra.

Mindezt csendesen, némán tette, ám lehatott a mélységeimbe. Ott találkozott múltunk részeivel. Amikor dilemmában voltam és kértem – üljünk le egy beszélgetés erejéig. 

...

Az Örs vezér-téri Sugár kávézóban délelőtt alig voltak, így jól érthettük egymás szavát. A vőlegényem, Raad, el szeretett volna vinni engem Bagdadba és én bizonytalan érzések között imbolyogtam. Apám egy percig sem tétovázott. „Semmi kifogásom, ha Budapesten vagy vidéken telepedtek le, de eszedbe ne jusson elmenni vele! Arrafelé még nem működik a demokrácia. Az asszonyoknak nincsenek emberi jogaik. Képesek a nőt szamárra cserélni. Képesek a tehenet bevinni a házba, nehogy megfázzon az esőben – s az asszonyt kiküldeni!” – indokolta tiltását.

Akkor már éreztem, hogy nagy veszélytől mentett meg, de felfogni csak most tudtam. Most, amikor már megköszönni sem lehetett.

Mindig is vágyakoztam utána, hogy jobban megismerhessem benne az embert. Nem féltettem apám nimbuszát, nem tartottam magas polcon, de mindig a szeretet ökörnyálával hálóztam magamhoz gyerekkoromtól fogva.

Rodin volt annyira emberi, hogy Rilke csalódott benne, de a barátság megmaradt közöttük. Nekem emlékkép-mozaikból állt össze apám embersége. Megdönthetetlen cselekvések sorozatából, tekintetének megfoghatatlan erejéből. Szokása volt, hogy étkezés után szájában tartotta a fogpiszkálót, s úgy beszélt hozzám, hogy a térdére ültetett.

Akkor azt csodáltam, hogy a fogpiszkáló nem esik ki a szájából, ahogy beszélt. Már nem is hallottam a szavait, csak az önálló életre kelő fogpiszkáló le- és fel mozgását figyeltem, drukkolva, hogy ki ne essen! Aztán jött az esti újságolvasás, amikor a fogpiszkálót az újság letépett csücske helyettesítette… és ahogy haladt az olvasással, úgy hiányoztak az újságoldalak letépett sarkai, s a kiolvasott újság már saroktalanul hevert, kidobásra éretten…

---

A táncosnő

2004-04-25

Amikor először látták meg az emberek, a megdöbbenés akkora volt, hogy nem volt gondolat. Amikor ugyanaznap ismét megjelent, már csak a fele társaságnak volt döbbenetes, a másik felének nevetséges. Amikor késő délután újra előjött, a vélemények teljesen megoszlottak. A figyelmesek rögtön észrevették, a többiek érdelődését a tömeg reagálása keltette fel. Azok, akik a medence körül helyezkedtek el és azok, akik hátrébb, hangos véleménnyel próbálták a szokatlant helyre tenni.

– Valami baja van – mondták és saját fejükre böktek.

– Egy kerékkel kevesebb – vigyorogtak mások.

– Ha még fiatal lány lenne – vélték az idősebbek.

A fiatalok kaján örömmel, a véletlen adta lehetőség felhasználásával tapsoló közönséget alkottak. Aztán voltak mások, a nyugalom, a biztonság övezetén belül, akik nem hangoskodtak, csak néztek. Ültek pokrócaikon családjuk körében, feküdtek a füvön barátaikkal, újdonsült ismerőseikkel és hagyták szórakoztatni magukat. Közben megvetően mosolyogtak. Egymásra néztek és közös hullámhosszon cinkoskodtak. Szemükben kiáltást hordoztak, szívükben felháborodást, de szájuk néma maradt. Senki sem akart szerepet vállalni, csak nézők akartak maradni.

S jött a nő: természet adta idomaival, nem kihívóan, de magabiztosan. Göndörödő, vörös haja eltakarta ugyan vállait, de a fürdőruhás teste táncra készen úszott a gyepig. Ott perdült egyet, s a zöld szempár megmerítkezett a tekintetekben.

Már mosolygott. Nem bíztatták, de összegyűltek köré. Nem fütyültek, de vihogtak. Még nem szerették, de rokonszenvüket már kiváltotta. Aztán félreállt. Akik ezekben a percekben érkeztek, nem érzékelték a beálló csendet. Sőt, azt sem tudták, hogy kit kell nézni. Egyforma fürdőruhás emberek voltak körös-körül.

Ahogy állt a napényben, úgy oldódott a meleg sugarakban, úgy bukkant fel emlékeiből az a fiú, aki megismertette vele a cirkuszt. Akkor beiratkozott az Artista iskolába. És mikor kezdtek nagyon jól menni a pörgések, leejtették és rosszul zuhant. Azóta balettozik.

Szüksége a mozgás. Hogy sírt! Azt hitte, hogy soha nem tornázhat. De ahogy múltak az évek, javult. ...És jött a remény. Aztán megkapta az első szerepet, átélte az első tapsvihart, írni kezdtek róla az újságok és szerződést kapott külföldre. Körbeutazta a fél világot és megismerte a hírnév örömét, a magány csöndjével együtt.

Aztán vége lett. Leírták, de a balett benne maradt! Még mennek a hajlítások! Újra elkapta a zene üteme, a Nap forró nyelve ötvöződött benne a szimfónia lüktetésével. Megindult a lába! Mit számít az, hogy hol van? Most itt van hely, itt csinál kedvet és légkört. Nem muszáj nézni, ingyen van, s megindult balerinaként.

És a strand betonján újra láthatták a kék fürdőruhás hölgyet.

---

Vágta

2002. május 28.

Még egy jó óra volt hátra. A karám felé indultam, mikor az udvaron felfedeztem egy lenyúzott kiscsikót. A szekéren feküdt. Félrebicsaklott fejét apró fehér szőr borította a nyakáig. Négyfelé kötözött patája még őrizte fehér lószőrét. A kiscsikó többet már nem vágtathatott. Valakinek megtetszett a bőre.

Ahogy elléptem onnan, már jött is elém Csabi, a 18 éves öreg ló, kérni kockacukrát. Aztán csak néztem őket sorban, ahogy szénát, zabot ettek, ahogy viselték a harcot a dupla adagért.

A közelben két kanca csikójával játszott, amikor hirtelen megmerevedtek. A hegyek felől jött a hang. A csikók, feketék, fehérek és barnák, csillogó szőrükkel, szél-feszítette sörényükkel, a szabadság titkos lázával zúdultak a völgybe vadul és fékezhetetlenül. Aztán a zaj csitult, majd egyre halkabb lett, végül elnyelte őket a táj.

Amikor bementem az istállóba, már osztották a lovakat. A Bitang nevű sportlovat kaptam. Megindultam a nyeregért és a kantérért. Hozzáérve nevét mondtam, kedvét keresve csitítva és veregetve, a jövőt mérlegelve, majd egy hirtelen dobással felnyergeltem. A hevedert csak a lóra szállás előtt volt szabad megszorítani. Bekapcsoltam a szíjait, majd a zablát a szájába erőltetve, azt szorosan fogva kiléptünk a szabadba.

A szél mindkettőnket felborzolt. Én tudtam, ő meg érezte, a következő időszak a miénk. Egy utolsó szorítás, majd kétoldali kengyelmérték következett. Nyeregbeszállás, szárfogás és indultunk!

Lassan haladtunk. Egymást ízlelgetve, balcsizma és jobbcsizma a vele ellenkező szárhúzással. Combszorítás, indulás és fordulás. Egy nyakveregetés és Bitang ment és reagált. Úgy látszott, lesz összhang. Aztán jött az első jobbkanyar és séta. Csak heten voltunk. A lovarda egy magaslatra épült: alatta völgy terült el, hegyekkel körülvéve. Fújt a szél. Vastag homokban haladtunk.

– Ü-g-e-t-é-s! – hangzott Tóni bácsi vezénylése és hullámszerűen megindultunk. Kétoldali csizma és Bitang bevette az ütemet. Aztán hol ő, hol én rontottuk el: ilyenkor mindketten szenvedtünk. Sikertelenül, de egy váltással is megpróbálkozott. Aztán egyre kevesebbszer rontottuk el, egyre tovább bírtuk megtartani a ritmust.

A következő saroknál séta, majd tanügetés! – és mindannyian kivettük a kengyelből a lábunkat. Egyensúlyozva estem a lóra újra és újra, mígnem az első kanyarnál fejjel lebuktam a homokba. Felfordultak a fák és a homokba haraptam. Megráztam magam, miközben állni próbáltam és egyenesbe jöttem a földdel. Az akarat előbb vitt a lóra, mint a lábam. A ló nem volt hibás és átöleltem a nyakát.

– A következő saroknál könnyű ügetésbe megyünk át! – és a lábak kengyel nélkül felhúzódtak. Önerőből, térdszorítással kellett emelkedni. Ez még nehezen ment, de már ment. És most következett a vágta: aki nem vállalta, az beállt a lovarda közepébe.

Szép, nyugodt ügetésbe mentünk, már megizzadva, porosan és felhevülten, beavatva, felajzva – amikor az egyik ló megugrott. Megijedt egy kutya ugatásától és kiugrott a lovasa alól, átvágtázott a lovardán és új vágtába kezdett!

A lovasok egy része megzavarodva tartotta a lovát, a többiek próbálták beszorítani a sarokba. Még nem volt elég a lónak és újra nekirugaszkodott. Már senki sem akarta feltartóztatni. Hosszú vágtában körözött előttünk, majd rövidülni kezdtek a körök, majd egyre szűkebbek lettek. Végül megállt. Most már engedte magát megfogni Tóni bácsi keze által, aki egy erős vetődéssel rajta termett. – A következő saroknál rövid vágta! – harsogta és megsarkantyúzta a lovát.

Bitang orrcimpája hangosan fújtatott s a heveder alatt is éreztem az állat meleg, izzadt testét. Egy pillanat alatt elragadott a hév és hasítottuk a levegőt. Csak éreztem az erős test ritmusát, mely kellett, hogy egyezzen az enyémmel, csak láttam magam alatt száguldó sörényes ösztönt, mely egyesült ösztönné vált velem. S amikor a két test rohanó ritmusa egymásba olvadva szántotta a lovarda terét, önkéntelen ordításom vegyült a nyerítéssel. Hosszan, boldogan és véget nem érőn.

---

Oldal: Próza /Szemelvények/
UNTI ILDIKÓ - © 2008 - 2024 - untiildiko.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat